Emlékeim magamról

Kurva.Szeretne lenni legalább egyszer az életében.De a minimum,hogy elképzeli magát ebben a szerepben.Olvastam is erről valahol valamilyen cikket.Illetve csak beleolvastam.Örömmel konstatáltam,hogy nem csak én gondolkodom így,örülök,hogy még ezzel az apró bűnös gondolattal is teljesen normális vagyok és beleillek a mai "női normába."

És biztosan számos dolog van még,ami miatt azt hiszem,hogy kilógok a sorból,pedig nem.Csak egyszerűen ezekről nem beszél senki,talán túlságosan kínos és tabu. Lehet,hogy az én gondolkodásom nagyon szar,de sok minden,amivel elárasztják az embereket a tévében,újságokban, rádiókban;na az kellene,hogy tabu legyen.

Nem pedig az,amik valójában vagyunk.

Nem kifejezetten szokott meghatni a napok sorrendisége a héten,nekem minden nap egyforma.De a mai valahogy különös módon,érezhetően középső.Olyan szürke,bánatos,nyomorult, kedvetlen és üres.Annyi miden történt és mégis,mintha semmi sem történt volna. Sok ember vett körül és mégis,mintha teljesen egyedül lettem volna. Beszéltek hozzám csak a hangot hallottam, de nem értettem semmit. Egyszerűen csak magányt éreztem.

Lehet,sőt, szinte egészen biztos,hogy velem van a baj. Én vagyok a szürke,bánatos,nyomorult,kedvetlen és üres. A világgal val'szeg semmi probléma.Csak ma nem éreztem benne jól magam.

Majd holnap.Szerda is csak egyszer van egy héten...

A munkahelyemen ismertem meg Á-t. Soha nem kellett küzdenem férfiért.Inkább ők küzdöttek értem.Ő volt az első,akiért keményen megharcoltam.Nagyon szerettem.Még a családom is mondogatta:soha nem láttak ennyire boldognak.És nem is voltam sem előtte,sem utána annyira boldog,mint akkor Vele.

Mindannak ellenére,hogy volt egy szörnyű ex-neje és 4 gyermeke.No,azokkal semmi gondom nem volt sosem,imádom a gyerekeket.Hiányoznak is,nagyon.Nem telik el nap,hogy ne jutnának eszembe.És akkor mindig elsírom magam. Szóval.

A kedves ex feleség úgy gondolta,rám ruházza 4 gyermekét,ő pedig lelép új életet kezdeni.A gyerekekre csak kéthetente hétvégén tartott igényt.

És akkor csak ott álltam egy üres,kifosztott csupasz házban az imádott pasimmal és a 4 gyerekkel.Azt sem tudtam,mit kell kezdenem velük,a legkisebb még nem volt 3,amikor én lettem anyja helyett anyja.Erős voltam és elszánt.Szó szerint a nullából kezdtük el,a házat újra berendeztük,a gyerekeknek szépen lassan beszereztünk minden szükséges holmit (az anyuka ugyanis lelépésekor mindent,szó szerint mindent elvitt magával,a gyerekek holmiját is), dolgoztunk keményen,hogy minden jó legyen,hogy megpróbáljunk "normális" családként élni.Megpróbáltam a lehetetlent:anya lenni.Szükségük volt rám.Rájöttek szépen lassan,hogy az anyjuknak nem kellenek igazán.Felhasználta őket ellenünk.Féltékeny volt és megtett mindent,hogy elüldözzön.Pedig csak megpróbáltam normális életkörülményeket biztosítani,szerettem azokat a gyerekeket és Á-t is.NAGYON!

De felőrölt.A mindennapi vita,a gyámhatóság,a gyermekvédelem,a rendőrség,a bíróság...

Nem lehet elképzelni,mit éreztem,amikor a 4 éves gyerek úgy jött haza az anyjától hétvégén: "Kérek inni te büdös kurva!Anya megmondta,hogy te egy kis ribanc vagy,apa meg egy faszkalap!És téged nem szabad szeretnünk!" És még sorolhatnám..Minden nap vita és veszekedés...Fél évig rendszeresen.

Aztán egyszer csak kezdett minden rendbe jönni.Valamiért már nem tudta az anya ellenem fordítani őket.De addigra én fáradtam el.Már nem tudtam mosolyogni,nem volt türelmem,a megértést már rég elfelejtettem.Megfulladtam.

Teljesen kifordultam magamból és elmenekültem.Gyáva voltam.Egyszerűbb volt B-hez rohannom,mint megoldani Á-val.

Pedig most tényleg azt gondolom,hogy nagyon elrontottam,mert mellette,mellettük lenne a helyem!Úgy érzem,az anyjuk után én is cserben hagytam azokat a gyerekeket.

És azt hiszem ezt soha nem fogom megbocsájtani magamnak!!!És Ők sem nekem...

Volt egy lány.Bé. Egy "hosszú" kapcsolat végén,mint mentsvár,kezében villogó fényekkel, szinte csalogatott maga felé. Nem tudtam nem észrevenni.

Egy diszkóban voltam az akkori pasimmal Á-val. Ott láttam meg Bé-t. Csak egyszerűen nem tudtuk levenni egymásról a szemünket. Ezt Á is észrevette.És mint olyan, féltékeny férfiember létére el is rángatott onnan.
De nem tudtam kiverni a fejemből,Az ő tekintetével keltem és feküdtem.És már nem tudtam Úgy nézni Á-ra..Mert Bé-re vágytam.Nem tudtam róla semmit,de meg kellett keresnem. Ezért minden szombat este ürügyet keresve leléptem otthonról, bementem abba a diszkóba, ültem magányosan a bárpultnál,és vártam...De nem jött. Több hónapon keresztül minden szombat estémet erre áldoztam.
Sikertelenül.

Aztán jött a bomba ötlet.Van olyan lány,nő az ismerősi köreimben,aki talán ismerheti.Talán.Írtam is neki facebookon, de természetesen lerázott.Hozzáteszem annak idején nem a legjobb szájízzel váltunk el egymástól.Közölte, hogy tudja,kit keresek,de kapcsolatban van és nem fog segíteni. Hát b@mmeg, képzeld én is kapcsolatban vagyok,nem is akármilyenben..Na mindegy,gondoltam.Akaratos kos lévén nem adtam fel és kerestem iwiwen,facebookon,mindenhol,ahol csak tudtam. Semmi mást nem tudtam róla még mindig, csak az arcára emlékeztem.Így a képeket nézegettem,az ismerőseim ismerőseinek az ismerősei között...És bumm.3 hónap után megtaláltam!

Hagytam Á-t, meg a csapot és a papot, találkozót kértem Bé-től, és alig vártam,hogy találkozzam vele.persze nem is tudtam,mit fogok neki mondani, meg úgy egyáltalán,hiszen látta,hogy akkor pasival voltam ott,meg még magam sem képzeltem akkor el komolyan,mit akarok ezzel az egésszel kezdeni.Tovább nem gondolkodtam,csak azt tudtam,hogy kell nekem.Menthetetlenül elrabolt. És mint kiderült,én is Őt. Ő is hagyott hát mindent a háta mögött,és úgy gondoltuk,minket egymásnak teremtett a sors.

És most jött a neheze.Mit mondok én anyámnak?Meg a családomnak?Mindig pasikkal mászkáltam,most meg bejelentem a nagy Őt egy lány személyében?

Nem kellett mondanom semmit.Anyám rájött magától,kisebb ideg összeroppanást okoztam neki,aztán nagy viták közepette el is költöztem otthonról.

Á mindeközben nem nyugodott bele,hogy elhagytam egy másik nő miatt.Halálosan szerelmes volt belém,sőt az,a mai napig (pedig ennek már több éve), folyamatosan keresett, már csaknem zaklatásnak is mondhatnám,amiket tett.De ez egy másik történet lesz és ennél is bonyolultabb.

A lényeg,most Bé. Összeköltöztem vele,egy szobát béreltünk egy nagy házban,azon a szinten még ketten laktak velünk.Itt éltünk már korántsem olyan boldogan,mint ahogy elképzeltem.Valahogy mintha pontosan 180 fokos fordulatot vett volna minden. Becsapva éreztem magam.Hogy mindaz,amit feladtam Bé-ért,nem volt kevés,és mind hiába?Nem akartam elhinni és minden idegszálammal azon voltam,hogy megmentsem,helyrehozzam azt,ami jóformán még el sem kezdődött de már szar..Megpróbáltam szarból várat építeni.Mondanom sem kell,ugye?Elcsesztem az életemből újabb két évet. A semmiért. Csak csalódást okoztam magamnak és a szeretteimnek is.

A legszörnyűbb,hogy azt hiszem,most is ugyanezt teszem.Most Gy van.Róla még írok később. A lényeg,hogy megint Á-ra gondolok.Titokban írogatunk egymásnak.Ő csábít,én meg ellenkezek.Mert makacs vagyok és büszke. Pedig azt hiszem hiányzik.

Örülök,hogy létezik ez a csodás közösségi háló.De komolyan..Így minden áldott nap eszembe jutnak olyan emberek és velük események,amikre végképp nem akarok emlékezni.Még nem..

Megtalálnak, kérdeznek,okfejtenek, fecsegnek, azt hiszik ismernek és érdekel,amit írnak.Egy fenét!

Én meg csak eljátszom,hogy érdekelnek.Bájosan mosolygom,küldöm a szmájlikat', és beszélgetek velük közhelyes dolgokról,de csak az illem kedvéért. Miért nem tudom megmondani nekik egyszerűen, hogy marhára nincs szükségem rájuk????Nem érdekel,nem is tudok velük foglalkozni,amíg a saját életem nincs rendben.Hogy lássam tisztán körülöttem a világot,ha a saját életem is egy nagy zűrzavar?? Saját magam sem értem és nem ismerem. Nem tudom, mit miért teszek és tettem.Nincs rá ésszerű magyarázat.De még ésszerűtlen sem.. 

Sokszor felteszem a kérdést magamnak,vajon miért is kell nekem fent lennem azon az oldalon?

Nos. Azt mondják, ma akinek nincs facebook fiókja,talán nem is létezik.A korral haladni kell.Ha nem haladsz,sodródsz.Nincs választásod.

Én létezni akarok.

Címet nem tudok adni. Mert nincs rá méltó.

Nevezzük L-nek. Gyerekkori ő.. Sokszor találkoztam vele, sokszor aztán évekig elsodródtunk egymástól..Most is az van. Azt sem tudom, gondol-e még rám néha..Na, nem úgy, csak mint barát. Mert máshogyan nem ment. Pedig próbáltuk.Kétszer biztosan.

Az első még kamaszkori volt,és részegen tettünk fogadást egymásnak.A dátum 08.13. volt. Bolondságnak hangzik,tudom. Valóban szerettem. És jobban,mint ő engem. Aztán egyszer csak eltűnt és nem tudtam róla semmit.Sokáig.Aztán hosszú idők után felhívott magához. Megbocsájtottam neki azért,amit tett. Kispál Zár az égboltja feloldozta őt.

A második már felnőtt fejjel történt. Mindketten sebzettek és magányosak voltunk.Nem bíztunk másban,csak egymásban..Legalább is én így gondoltam. Ő valószínűleg nem. De L nem akart bántani soha. Ez sziklaszilárd meggyőződésem.

S bár ő okozta a legnagyobb csalódásokat, tudom, hogy rengeteget köszönhetek neki. Valahogy ösztönösen tudta,(vagy csak a sors) mikor van szükségem rá és mindig felsegített, ha elbuktam.Amíg meg nem tanultam magamtól felállni.

Már több mint egy éve,hogy nem beszéltem vele.De tudom,hogy talán boldog, és nekem ennyi elég.Neki sikerült.

Nem tudom,olvassa-e ez egyáltalán valaki,de tulajdonképpen lehet, hogy az sem fontos.

A lényeg,hogy le mertem ülni,meghoztam az elhatározást és leírom,kiírom magamból azokat a dolgokat,amiket eddig csak mélyen elástam magamban, nem akartam és nem mertem szembenézni velük.Ezek a dolgok az érzéseim.És a mélyen elcseszett dolgaim másokkal és magammal.Mert hazudtam.Nekik és magamnak.Nem lesz egyszerű,és valószínűleg néha összefüggéstelennek is hat majd.Közhelyesnek tűnik,de tényleg bízom abban , hogy ez a blog fogja megváltoztatni az eddig vakvágányon száguldó életem.

Kedves Olvasó- ha van ebben a blogban olyan-, igyekszem majd firkálmányaimat a lehető legérthetőbbé tenni, de 29 évnyi múltat, érzéseket, történéseket, embereket nehéz lesz higgadtan és sorrendben kezelnem...