Címet nem tudok adni. Mert nincs rá méltó.
Nevezzük L-nek. Gyerekkori ő.. Sokszor találkoztam vele, sokszor aztán évekig elsodródtunk egymástól..Most is az van. Azt sem tudom, gondol-e még rám néha..Na, nem úgy, csak mint barát. Mert máshogyan nem ment. Pedig próbáltuk.Kétszer biztosan.
Az első még kamaszkori volt,és részegen tettünk fogadást egymásnak.A dátum 08.13. volt. Bolondságnak hangzik,tudom. Valóban szerettem. És jobban,mint ő engem. Aztán egyszer csak eltűnt és nem tudtam róla semmit.Sokáig.Aztán hosszú idők után felhívott magához. Megbocsájtottam neki azért,amit tett. Kispál Zár az égboltja feloldozta őt.
A második már felnőtt fejjel történt. Mindketten sebzettek és magányosak voltunk.Nem bíztunk másban,csak egymásban..Legalább is én így gondoltam. Ő valószínűleg nem. De L nem akart bántani soha. Ez sziklaszilárd meggyőződésem.
S bár ő okozta a legnagyobb csalódásokat, tudom, hogy rengeteget köszönhetek neki. Valahogy ösztönösen tudta,(vagy csak a sors) mikor van szükségem rá és mindig felsegített, ha elbuktam.Amíg meg nem tanultam magamtól felállni.
Már több mint egy éve,hogy nem beszéltem vele.De tudom,hogy talán boldog, és nekem ennyi elég.Neki sikerült.
